Csak egy!

Csak egy!

Haja vállán folyóként omlik,
Karcsú, mint egy búzakalász,
Fekete kötény derekán,
Szemem elől eltűnik, kedvesem.

Ha látom, elsápadok;
Ha nem látom, megbetegszem,
És ha mások kérik meg a kezét,
Papok jönnek, hogy feloldjanak.

Az úton beszélgetve három óra eltelik,
Ő elmegy, én úgy teszek, mintha mennék,
De ott maradok, és kísérem
Szememmel, ameddig a látóhatár ér.

Bármilyen szegény is,
Azt akarom, hogy a feleségem legyen,
De a világ gonosz emberei
Mindig elzárják az utamat.

És hány szót hallok én!
Minden testvérem rosszat mond rólam,
És apám mindig dühös,
Anyám pedig az ikonok előtt
Keresztet vet, böjtöl;
Átkoz: „Bárcsak meg sem születtél volna!
Te bolond! Fejed üres,
És azt csinálod, amit akarsz, János!”

Azt csinálom, amit akarok? Hát legyen így!
Megbékélek a szegénységgel,
És szegényen fogok élni,
Dolgozva, bajok súlya alatt!
Testvéreimtől nem kérek segítséget,
Nem szorulok rájuk,
Azt teszem, amit akarok! És nem fogok
A sorsom miatt meghalni!

Testvéreim élve temetnek el!
Mert szeretem őt, ez bűn?
Hozzákötni magam, tudni,
Hogy egy szegény lányt szeretek?
De mit kezdjek a földdel?
És mi haszna az ökörnek és tehénnek?
Ha nem szereted a feleséged,
Mindent a villámba dobnál!

Van olyan ember, akinek a kedvéért
Azt kellene szeretnem, amit ő szeret?
Ilyen ember nincs, még a püspök sem,
És a császár sem!
Hadd beszéljen a világ, amit akar,
Csak őt szeretem, és az enyém:
Inkább felgyújtom az egész falut,
Minthogy elváljak tőle!